1956 ötvenedik évfordulójára emlékeztek Bakonynánán

                            

Rendhagyó módon a hivatalos dátum előtt került sor Bakonynánán 1956 ötvenedik évfordulójának megünneplésére. Maga az esemény is rendhagyó keretek között zajlott, mivel nem sokszor volt arra példa kis falunkban, hogy olyas valaki is tiszteletét tegye a megemlékezésen aki ’56-ban azok között volt, akik a jobb élet reményében vagy csupán kalandvágyból elhagyták otthonukat, családjukat, barátaikat és szinte a teljes bizonytalanságban nekivágtak a nagyvilágnak. Hetyey Lászlóné (Moór Mária) egy közülük, aki eleget téve a meghívásnak megjelent a kultúrházban megtartott összejövetelen. Az eseményt nem nevezhetnénk kimondottan hivatalos, ünnepélyes programmal egybekötött megemlékezésnek, inkább egy kötetlen párbeszédnek. A már említett Marika nénin kívül elsősorban az ’56-ban disszidált és tartósan kitelepült bakonynánai lakosok hozzátartozóival telt meg a kultúrház egyik kis terme. Több fiatal is meghívást kapott az emlékezésre, hogy a fiatalság is tudomást szerezzen az 1956-os nánai eseményekről az akkori emberek helyzetéről és arról, hogy végül is mi volt a legfőbb ok, amiért sokan inkább az ismeretlent választották az ismert rossz helyett.
        Az egybegyűlteknek először Kropf Miklós polgármester úr mondott néhány köszöntő szót, majd Simonné Rummel Erzsébet is köszöntötte a jelenlévőket, különös tekintettel a Kanadában élő Marika nénit, aki jelenlétével segített felidézni a múltat.
        Marika néni elkezdte az emlékezések sorát, elmesélte hogy valójában őt mi motiválta abban, hogy ’56 vége fele hosszú útra keljen, maga mögött hagyva jóformán mindent és nekivágjon az ismeretlennek. Több okot is fel tudott sorolni természetesen a politikai helyzeten kívül - ami megkönnyíthette a döntését. Elsőként a szerelem volt az, ami indulásra késztette őt és jövendőbelijét. A szerelem, melyet a szülők nem néztek jó szemmel. Az alig 18 éves lány úgy gondolta, hogy itt a megfelelő alkalom, hogy új életet kezdhessen férjével. Legvégső ok a kalandvágy volt, ami egy fiatal párnál abban az időben érthető is volt.
        Marika néninek Kanadában élt akkor nagybátyja, akit szeretett volna felkeresni és ott a lehetőségekhez mérten letelepedni. Az út odáig azonban nem volt túl egyszerű. Legfőbb probléma a távolság volt, a nyelvi nehézségeken kívül. Európában még könnyebb volt a németül jól tudó lánynak, de az Amerikai földrészen már kevesebben beszélték a Bakonynánán szinte hivatalos nyelvnek számító németet.
        Munkát találni sem volt könnyű, főleg a már említett nyelvi akadályok miatt. Az angol nyelv hiányos ismerete meglehetősen megnehezítette a munkavállalást. A jó szakmával bíró személyek sokkal könnyebb helyzetben voltak mivel egy jó szakmunkás mindenhol jó szakmunkás, még ha nem is beszéli a nyelvet tökéletesen. Marika néni először is egy egészségügyi intézményben talált munkát. Négy éven keresztül segédápolóként kereste a kenyerét, de belekóstolt a fodrászatba is amit abba kellett hagynia mert a lábai nem bírták a sok állást. Később a minisztériumban dolgozott gépírónőként de megfordult a Hilton szállodában is, mint étteremvezető.
        A kezdeti évek alatt sokszor úgy érezték, az ottaniak lenézik a magyarokat. Nem kellett azért attól tartaniuk, hogy kiközösítik őket, de benne volt a levegőben, hogy a magyarok nem oda valók. Ezt, volt aki akkor „felvette”, volt aki nem, de végül az idő ezt is megoldotta mint oly sok mindent. Hogy ne érezzék magukat annyira egyedül, a magyarok  összefogtak és rendszeresen találkozásokat szerveztek egymás között. Valóságos tény, hogy a külföldön élő magyarok között sokkal nagyobb az összetartás, mint az anyaországban élők között. Ennek nem tudni mi lehet az oka , de hogy így van, azt Marika néni is – aki a Kis Hírnök egyik alapító tagja -  meg tudta erősíteni. Az újság háromhavonta jelenik meg abban a városban ahol ő maga is él, nevezetesen Mississauga-ban. Az, hogy ez a lap létre jött és hogy elsősorban a kinti magyaroknak szól, nagyban segíthet megkönnyíteni azoknak az életét akik kint Kanadában találtak maguknak második hazát. Ami a számokat illeti kb. 150.000 magyar telepedhetett le a kanadai főváros (Torontó) környékén ami nem mondható kevésnek.
        1956-ot követően 1968-ban húzta vissza először kicsi hazánk egyik eltévedt gyermekét. A visszatérés nem volt éppen zökkenőmentes. Ahhoz hogy eljusson régen látott szeretteihez az akkori szokásoknak megfelelően be kellett jelentkeznie a zirci rendőrségen, hogy pontosan tudják, hol tartózkodik, hova megy, és meddig marad. Ezt a „kórt” úgy hívták, hogy kommunizmus – vagyis konszolidáltabban szocializmus – amikor is az ember nem azt csinálta, amihez kedve volt, hanem azt, amit mondtak neki, és ez nem csak, hogy az egyén akaratának mondott ellen de gyakran még a józan észnek is.
        Szerencsére véget ért ez az időszak és most már bármikor felkeresheti itt maradt szeretteit és minket, hogy bizonyos alkalmakkor - mint ez a mostani is – meséljen nekünk az elmúlt időkről.
        Az emlékezés a kultúrházban lassan a végéhez közeledett. Még felelevenítettek néhány  régi sztorit, emléket, ami az idő múlásával a feledésbe merül, ha csak nem idézzük fel néha egymásnak, hogy hogyan is éltünk 50 évvel ezelőtt. Hogy is zajlott egy vasárnap délután a Római fürdőnél vagy a kultúrházban, ahol vagy filmvetítéssel vagy színjátszással mulattatták az időt az akkori fiatalok.
        Zárásként Marika néni elénekelt egy pár régi-régi nótát, amire az ott lévők közül is csak kevesen emlékeztek.
        Élmény volt részt venni a találkozón, ami remélhetőleg, kicsit más keretek között, gyakrabban fog megismétlődni, hogy a múlt jelen legyen.

Reichardt Péter