Interjú Hautzinger Gyulával a Babiloni Képes Napló szerzőjével
1.
Mivel – elsősorban a fiatalok közül – szerintem nem sokan ismerik az Ön
pályafutását, arra szeretném kérni, hogy említse meg életének néhány
meghatározóbb állomását, fordulópontját, mintegy rövid bemutatkozásként.
Miután pár nap múlva a Magyar
Ifjúsági Atlanti Tanács meghívottjaként a fiataloknak az életemről kell
beszélnem, így most kész gondolatokkal rendelkezem. A
jövő heti „Atlanti teadélutánon” a mondókámat azzal fogom kezdeni, hogy „két
rendszer, de egy haza katonája” voltam, aki katonai pályafutása során soha egy
percre sem felejtette el azt amit oly’ sokszor ismétlünk: „Hazámat szolgálom!”
Életem során meghatározó, jelentős időszaknak tartom amikor Veszprémben húsz
évvel ezelőtt a honi légvédelem és repülő parancsnokságon viszonylag fiatalon
parancsnokhelyettesként teljesítettem szolgálatot. Abban az időben kerültem ide,
Bakonynánára is. Mivel soha, sehol nem éltem egy helyben ilyen hosszú ideig,
Nánát családommal együtt mára igazi otthonomnak tekintem, ahová öröm
időről-időre visszatérni, megpihenni.
Karrierem során, egész további életemre meghatározónak tartom
azt a három esztendőt, amelyet az ezredfordulón magyar katonatisztként, az
Egyesült Államokban, a norfolki, NATO Atlanti Legfelső Parancsnokságon, Hazámat
elsőként képviselve és ott is szolgálva tölthettem.
A másik, talán legnagyobb kihívás életemben az iraki
szolgálat volt.
1.
Interjúnk apropója, hogy Ön egy évet töltött Irakban a „lengyel”
hadosztálytörzs logisztikai főnökeként, és erről az időszakról végig naplót
vezetett, amely 2006-ban könyv formájában meg is jelentetett. (Babiloni képes
napló – Egy év a háborúban napról napra)
A könyv elején olvashatjuk, rögtön igent mondott a felkérésre, hogy Irakba
menjen. Nekem, mint egyszerű állampolgárnak, nehéz elképzelni, hogy egy ilyen
horderejű döntést mindenfajta mérlegelés nélkül meghozzak. Önnek miért ment ez
mégis ilyen „könnyen”? (kockázatok, család, aggasztó hírek Irakból)
Nos, kicsit helyesbítenem kell. Ha figyelmesen elolvassa a napló bevezetőjét, abból kitűnik, hogy nem igen volt más választásom, mint elfogadni a honvéd vezérkar főnök felkérését. Korai nyugdíj, vagy Irak! Ez volt a választási lehetőség. De ez csak az érem egyik oldala. Egy katonának szolgálata alatt mindig készen kell állnia akár veszélyes kihívásokra is. Ezt választottam. Olyan ez, mint a tűzoltók élete. A tűzbe akkor is be kell mennie, ha az életveszélyes, mert másokat kell menteni. A másik dolog, hogy egész életemben arra készültem, hogy konfliktus helyzetben megálljam a helyemet. Amerikában is szakmában, és az angol nyelv mind jobban történő elsajátításában olyan felkészülési lehetőséget kaptam életem legszebb, legboldogabb időszakában, ami szintén arra kötelezett, hogy vállaljam a kihívást! Egyébként, amikor elfogadtam a felajánlott és megtisztelő beosztást – amit személyemet illetően a NATO országok is támogattak – valójában egy fokozatosan konszolidálóbbá váló iraki helyzetet vártunk. Nem az lett. De ez a dolog különben sem befolyásolt volna, akár így akár úgy nézzük a dolgokat.
1. Családja hogy fogadta a döntést?
Én azt hiszem, hogy nagy megértéssel. El kell mondanom, hogy nekem van egy nagyon erős feleségem, aki ha nem is mutatta, de azért izgult értem. Nyakába szakadt hírtelen minden. Kocsivezetés, két háztartás: a budapesti lakás és a nánai ház. Szerencsére azért a gyermekeim is a lehetőségek szerint segítettek neki ameddig én távol voltam. Kintről már egyszerűbb volt a kapcsolattartás. Telefon, Internet – minden rendelkezésre állt, így biztosított volt a napi kapcsolat. A két órás idő különbség következtében, sokszor reggelente én ébresztettem a páromat a sivatag közepén lévő sátramból! Ez is a mai idők érdekességei közé tartozik.
1. Az idő rövidsége miatt elolvasni sajnos még nem tudtam a könyvét, csak átlapoztam, és beleolvasgattam, viszont így is kiderült számomra, hogy folyamatosan rengeteg problémával kellett megküzdeniük. Mely akadályok, problémák okozták a legnagyobb nehézségeket? Nem gondolt-e ezek sorozatos felmerülésekor arra, hogy jobb lett volna, ha nem vállalja az utat?
Kezdem a második kérdés megválaszolásával. Soha, egy pillanatra sem gondoltam meg magam! A másik kérdésre: én olyan embernek tartom magam, akit a konfliktus helyzetek inkább felcsigáznak, mint visszarettentenének. Konfliktus helyzet pedig volt elég! Eleve a küldetésből adódóan: bár egy volt a nemzetközi csapat célja, annak elérése már differenciáltabb volt. Máig visszhangoznak az akkori honvédelmi miniszter, Juhász Ferenc nekem intézett szavai: „Ezredes úr! Vigyázzon a katonáinkra!”. Igen, vigyáztam rájuk. De akkor is el kellett küldenem őket veszélyes feladatokra, amikor nem szívesen tettem. Nem panaszként, de talán egyike voltam a nemzetközi törzsben, akinek két kihívásnak is meg kellett felelnem: a szakmai tisztességnek, ami a beosztásom során végig vezérelt és annak a hazai elvárásnak, hogy a feladatokat minél kisebb veszteséggel lássuk el. Igen, el kell mondanom, hogy akkor is én küldtem el a magyarokat, amikor társunkat, a másfél éves háborús szolgálat alatt egyetlen halottunkat, Nagy Richárdot elveszítettük. De az igazság, hogy a katona halál mindig ott kell, hogy legyen a tudatunkban. Anélkül nincs veszélyes küldetés. Bármennyire is vigyázunk. Amikor Nagy Richárd elesett, akkor is ivóvizet szállítottunk az ukrán bajtársainknak! Ugye senkinek sincs kétsége, hogy menni kellett. Az egy másik kérdés, hogy biztosan állíthatom: a magyar társadalom nincs felkészülve arra, hogy katonát veszítsen. Különösen egy olyan műveletben, mint az iraki volt. A második világháború óta, az elmúlt hatvankét év alatt Magyarország igazán nem vesztett katonát távol a hazától. És bármilyen furcsa is, ez talán az egyetlen pozitív eredménye az úgynevezett „hidegháborúnak”. No meg az, hogy pontosan ezért, mivel a korábbi ilyen fajta világméretű szembenállásnak „köszönhetően” könnyű volt a ’89-es rendszerváltozás után nekünk katonáknak is egymásra találnunk a nyugatiakkal. Egyik félnek sem tapadt vér a kezeihez az elmúlt évtizedekben. Nincs miért gyűlöljük egymást. Ez külön szerencséje az én generációmnak.
1. Az előző kérdéshez kapcsolódva ír a könyvben arról is, hogy volt olyan időszak, amikor túlélőcsomagon (MRE) éltek az emberek az egyik táborukban. Szerintem sokakat érdekel, hogy pontosan mit tartalmaz egy túlélőcsomag, és körülbelül hány napra elegendő MRE jut egy főre egy adott táborban?
Külön köszönöm ezt az érdekes kérdést! Nos, először is: az MRE (Meal Ready to Eat) olyan egy étkezésre szóló „hidegcsomag”, amivel minden katona rendelkezik. Cél, ha nincs közelben a „gulyáságyú” akkor is tudjon enni. Hidegcsomagot írtam, pedig ez különben tulajdonképpen egy komplett meleg étkezés, olyan kiegészítőkkel, mint üdítő, kávé (instant állapotban). A kb. harminc fajta, meleg főételt egy érdekes víz hozzáadásával forralóvá váló technológia segítségével lehet felmelegíteni. De van a csomagban édes-sós keksz, sőt a gyerekek által is szeretett „M and M” drazsé is! Hogy mennyi volt egy táborban? Nos, ez a kérdés a gyengém volt! Túlélő csomagból, ivóvízből és üzemanyagból különösen ügyeltem, hogy minden táborunkban legalább tíz napra vagy többre elegendő legyen. Képzeljék el, hogy a raktártéren szó szerint toronymagasan álltak a túlélő csomagok, és az ivóvizes raklapok. Inni csak palackozott vizet engedtem az egész hadosztályban! A víztisztító berendezések által előállított vizet bármennyire is ivóvíz tisztaságú volt, csak főzéshez, és tisztálkodáshoz engedélyeztem felhasználni!
1. A médiából mindenki folyamatosan értesülhet az iraki helyzetről, ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk a média torzító, manipulatív hatásáról sem. Ön, aki a helyszínen átélte az eseményeket, lát-e különbségeket a valóság és a média által bemutatott kép (médiavalóság) között?
Nem is keveset! Én nem mondanám, hogy a média „torzító”, de mindenképpen manipulatív hatású. Ez azt hiszem így természetes. Rögtön megértjük, ha a manipulatív szó helyett a magyar „befolyásol” kifejezést használjuk. Ha ezáltal, és a tények érdekek mentén való befolyásolásáról beszélünk, valóban elképzelhető, hogy az emberek tudatában egyfajta „torzulás” jöhet létre. De így van ez, megfigyelhetjük a mindennapjainkban is. Ezért kell nekünk, állampolgároknak minél felkészültebbek lennünk, hogy a különböző hatások kivédésére meg tudjunk felelni, és a dolgokról ki tudjuk alakítani a saját véleményünket. Ha kaptam dicséretet eddig a megjelent könyvemért, az egy dolog miatt volt: mindenki üdvözölte a személyes hangot, azt a lehetőséget, hogy az iraki eseményekről valaki az általa megélt eseményekről tudósít. Ez hiányzik a mai korból, hogy az emberek több oldalról is megismerhessék közel vagy félmúltunk eseményeit. Nem tagadom most, hogy nyugdíjas lettem, kicsit több időm van és rendezhetem a dolgaimat, no meg a „babiloni napló” sikerén is felbuzdulva, írom a következő regényemet, amely az amerikai három évet írja le. Van már ideiglenes címe is, amelyet egy akkor tájt velem készített interjú címe alapján adtam: „Norfolki emberünk”. Bízom benne, hogy megjelenése után – érdeklődés esetén - azzal is bemutatkozhatom községünk lakói előtt. Egyébként a Zrínyi Nemzetvédelmi Egyetem –javaslatomra - a naplóból küldött példányt a községi könyvtár részére.
1. Miközben Irakban volt, megszületett a harmadik unokája. Hogyan tudja kezelni azt, hogy munkája miatt sok olyan meghatározó családi eseményről lemarad, ami később hiányozni fog az életéből. (Ugyanakkor nyílván nem sok nagypapa tud olyan történeteket mesélni az unokáinak, mint Ön.)
Igen, azt hiszem ez nagyon személyes kérdés, de azért válaszolhatok. Nagyon hiányoztak a közvetlen hozzátartozóim! Ebből következően, tele volt a lakókonténerem az ő kiragasztott képeikkel, így nyugodtan mondhatom, hogy velük feküdtem és velük keltem. Amikor megszületett a kis unokám Andris, elballagtam az amerikai katonai boltba és vettem egy szép, az alakalomra illő üdvözlő lapot. A kis, nevünket tovább vivő „trónörökösnek” címeztem, és leírtam mindazokat a gondolataimat, amiket akkor éreztem. És lezártam a levelet. Egy nagyobb borítékba helyezve és az amerikai postán keresztül hazaküldve arra kértem a fiamat, hogy majd tizenhat-éves korában adja oda kis Andrisnak, hogyan gondolt rá nagypapája, ott messze távol, a háborúban, amikor megszületett.
1. Mi történt Önnel azóta, miután haza érkezett Irakból? Úgy tudom, nem az volt az utolsó iraki látogatása.
1. Ön - mint szakértő – szerint, mennyi időre van még szükség ahhoz, hogy valóban béke legyen Irakban, és idegen békefenntartók nélkül is boldoguljanak az ottaniak?
Ez egy nehéz kérdés! Az biztos, hogy a nyugati típusú demokrácia fegyverrel való terjesztése nem vezet eredményhez. Legyenek szívesek csak visszagondolni a mi elmúlt évtizedeinkre! Ha mint minden hasonlat az enyém is kissé sántít, de gondoljunk bele a mi ’56 utáni helyzetünkbe. Ha nem lettek volna itt a szovjet csapatok, a Kádár-rendszer is pillanatok alatt összeomlott volna. Minden népnek meg kell adni az önrendelkezési jogot, hogy maga döntse el, merre akar haladni. Még ha az néha girbe-gurba is. Nem kell messze mennünk, hogy lássuk milyen botladozásokkal haladunk akár mi magyarok is önként választott utunkon. Más kérdés, hogy mélyen hiszek kontinensünk Európa, de tovább megyek a világ egyesülésében is. Mondhatjuk ezt a lassan majdnem szitokszóként használt globalizációnak is. De abban is biztos vagyok, hogy ez még nagyon hosszú időn keresztül fog megvalósulni, és a folyamat még sokaknak, nagyon sok szenvedéssel fog járni. De a fejlődés megállíthatatlan. Tessék csak megnézni a mi kis falunk fejlődését. Amikor pontosan húsz évvel ezelőtt mi idekerültünk, csak éppen valamivel előtte vezették be a vezetékes vizet a faluba. Ma csatorna, gáz, telefon, Internet, minden van. Nyugodtan állítom, mert van összehasonlítási alapom: ugyanazt az életminőséget lehet itt találni, mint a városban. Mivel majdnem minden háztartásban autó is van, az egyéb, ha úgy tetszik kulturális vagy kulináris szolgáltatást is könnyen el lehet érni. Budapesten nekem is fel kell öltöznöm, jegyet-helyet kell rendelnem, kocsiba kell ülnöm, ha színházba, étterembe akarok menni. Talán egy a különbség: közelebb van! De higgyék el, ez akár mondhatjuk akarati kérdés is. És hányszor nem akarok elmenni. Inkább beteszek egy jó videót a lejátszóba. És ezt megtehetem Bakonynánán is.
1. Szeretne esetleg valamit üzenni a bakonynánaiaknak?
Igen. Először is jól érezzük itt magunkat. Higgyék el, sokfelé jártam már a világban, de jó ide visszatérni. Tetszik a falú közösségében a meghatározó sváb attitűd is. Magam is olyan magyarságára büszke, de sváb ősökkel rendelkező embernek tartom magam, aki tisztelettel viseli felmenői nevét. Tetszik a községben az is, hogy egy-két kivételtől eltekintve, rendszerető. Talán ez is egy kicsit a német behatás eredménye. A híres német pedánsság. Tartsák, tartsuk meg a következő nemzedékeken keresztül is. Ha a könyvem, a példám elfogadható: legyünk jó gyermekei ennek a hazának, és tegyük mindazt úgy, hogy nagyobb közösségünknek, az Európai Uniónak is minél előbb széles körben elfogadott polgárai lehessünk.
Köszönöm az interjút!
Az interjút készített: Bierbaum Adrienn