RIPORT DR. HAUTZINGER GYULÁVAL

Hautzinger Gyula, nyugállományú  ezredes végigjárta a katonai pálya állomásait. „Norfolki emberünk” című második könyve is napvilágot látott már.

- Mi inspirálta arra, hogy könyvet írjon?

- Úgy tapasztalom, hogy kevés a személyes hangvételű, saját megélt élményeken alapuló írás az utóbbi években. Pedig csak ha az elmúlt tíz esztendőt tekintjük, ez idő alatt is rendkívül sok minden történt hazánkkal. Tagjai lettünk a világ legsikeresebb katonai szövetségének, és öt éve az Európai Uniónak. Az eltelt tíz évben sokan megfordultunk ezekben az intézményekben, és mégis, mintha a közvélemény keveset tudna az ott történtekről. Ebben igyekeztem ezt a hiányérzetet csökkenteni. Másik okom, természetesen mint minden írásra vállalkozó magam is szeretném a kézjegyemet az utókorra hagyni. 

- Nekünk, laikus embereknek szól a könyv, vagy szakmabelieknek?

- Mindenkinek. Talán jobban ahogy ön kérdezi a laikusoknak, én úgy fogalmaznék: a szélesebb közvéleménynek, önöknek, falumbélieknek, akik adójukból lehetővé tették, hogy hazánkat képviselhessem az új világban. Így könyvem egyfajta „útijelentés” is elvégzett dolgaimról. Természetesen szól a szakmának is, tíz esztendő után is érvényes üzenetekkel. Remélem lesz, aki felfigyel rá. 

- Milyen célból kellett Amerikába mennie?

- A cél egyértelmű volt. Megvetni a lábunkat az Atlanti óceán túlsó felén is, az ott működő NATO főparancsnokságon, beilleszkedni, elfogadtatni magunkat a többi nemzettel. Tudást, tapasztalatokat gyűjteni és itthon hasznosítani azokat.

- Az első lépéseket az Atlanti Szövetség felé vezető úton mennyire „kövezték ki” nekünk? Sok nehézségbe   ütközött?

- Bizony rengetegbe! Úgy szoktam fogalmazni, hogy olyan volt a kiérkezésem, mintha egy ismeretlen hely felett, éjszaka, repülőgépből kellett volna kiugranom. Még szerencse, ejtőernyővel a hátamon. Nem túl alapos angol tudással, de több évtizedes katonai-szakmai felkészültséggel, és az ezzel párosuló emberi tapasztalatokkal érkeztem meg az új világba. Szerencsére sokan segítettek. A parancsnokságon, de a beilleszkedés „civil” szférájában is. Hamar megtaláltam a helybeli magyar emigránsokat is, akik önzetlenül nyújtottak baráti segédkezet. Máig hálával emlékezem vissza ezekre az emberekre, akik közül sokakkal vélhetően sírig tartó barátság köt ma is össze.

- Országunk gazdasági helyzete mennyire engedte meg a NATO-val  való együttműködést? Mennyire hátráltatta a technikai elmaradottság az együttműködést?

- Eleinte nem gazdasági nehézségeink voltak. Csatlakozásunk elvi-politikai döntés volt. Sikerült a térségünkben a biztonságot megszilárdítani. Gazdasági bajaink inkább mára, tíz évvel a csatlakozás után nehezíti meg a „hogyan tovább?”-ot. Ma körülbelül a GDP-nek egy százalékát, azaz 300 milliárd forintot fordítunk a honvédelemre. Ez kevés, de többet költeni a jelenlegi helyzetben - öngyilkosság lenne. Honnan lehetne elvenni pénzt? Az amúgy is kritikusan működő egészségügyből, oktatásból, szociális ellátásból? Netalán kisebb környezetünkből, az önkormányzatoktól? Képtelenség. Csak egyetlen út lehetséges, ha a gazdaságot sikerülne újból növekvő pályára állítani. Akkor több juthatna a honvédelemre is.

- 1999. március 12-én lettünk a NATO tagja. 10 év távlatából érezhető e még, hogy a közép-kelet-európai régió államai vagyunk?

- Nagyon is. Sem a NATO, sem az Európai Unió nem törölte el államiságunkat. Igaz, nyugat felé már határ ellenőrzés sincs úgymint azelőtt, de bizonyos értelemben új falak emelkednek. Nem vagyunk az Euró övezet tagjai, gazdaságilag talán még kedvezőtlenebb helyzetbe kerülünk mint korábban. Egyes szomszédos államok különösen a magyar kisebbségekre hátrányos intézkedéseket hoznak. Ezek a tények nem azok, amelyekről a csatlakozások előtt álmodoztunk. Mégis azt állítom nem kilépni, hanem a rendszereket megjobbítani szükséges. 

- Ön szerint a jelenlegi gazdasági helyzetet figyelembe veszi e a NATO, vagyis, hogy nem tudunk esetleg az elvárásoknak megfelelni?

- Nem igazából. Véleményem, hogy ha egy ilyen szervezet tagjai vagyunk, akkor ott teljesíteni kell. Ez nem azt jelenti, hogy jelenleg, vagy ez előtt nem teljesítettünk, de egy sor területen lemaradásban vagyunk. Tessék csak a hova-tovább kabaréba illő NATO radar telepítés körüli hercehurcára gondolni. Sajnos, az a vélemény kezd körvonalazódni bennem, a gyors bővítés egyrészt meghozta a térség katonai stabilitását, de másfelől újabb aránytalanságokat és elégtelenségeket generált. Ez nemcsak ránk, hanem a többi új tagállamra is vonatkozik. Az a jövő kérdése, mennyire, és főként hogyan fogja a szervezet ezeket a kihívásokat hosszú távon kezelni, és milyen válaszok fognak a jövőben születni. 

- A Varsói Szerződés katonáinak a szocialista ideológiát mereven szem előtt tartva kellett élni napjaikat. Mennyire okozott ez gondot Önnek a rendszerváltást követően (pl.: nyelvi nehézségek, ideológia, filozófia, stb.)?

- Nos, az ön által említett szocialista ideológia hamar, még a létező szocializmus idején lassanként elporladt. Az, hogy Magyarországot csak szövetséghez tartozóan lehet és kell megvédeni, ez pedig evidencia volt és maradt mára is. A nyelvi nehézségekről már tettem említést. A többi nem jelentett számomra különösebb gondot. Különösen azért sem, mert - és ezt is említettem - voltak nagyszerű segítőim.

- Miért jó, hogy a NATO tagja vagyunk, egy ilyen gyenge állam ?

- Főként azért, mert nem jelentünk tovább biztonsági kockázatot a nyugat számára. Legalább is katonai értelemben nem. De hát, mint tapasztaljuk egészen új fajta biztonsági kockázatok jelennek meg manapság, amelyek megválaszolására sajnos még nincs felkészülve a szervezet. 

- Ön szerint, még mindig tabu téma a mai embereknek a honvédség?

- Abszolút nem! Inkább, mintha nem túlságosan érdekelné az embereket. Tudomásul veszik, hogy „majd a NATO megvéd” bennünket, az megy csak katonának aki ilyent akar, és ezzel el van intézve az ügy. Ennél azért jóval bonyolultabb a dolog, és ha a helyzet így marad, félő újabb problémák keletkeznek a jövőben. Elég, ha csak a patriotizmus kiveszőfélbe lévőségére utalok. 

- Tudatosult már eléggé bennünk, a hétköznapi emberekben NATO tagságunk?

- Szerintem igen! Azzal a megjegyzéssel, amelyet az előző kérdésére adott válaszomban tettem. „min­den folyik”, ahogy a régi görögök mondták. A NATO is átalakulóban van. Ha mi magyarok belenyugszunk egy bizonyos évtizeddel ezelőtti képbe, nagyon pórul járhatunk.

- Volt értelme 3 évet eltölteni az „új világban”? Volt lehetősége a tapasztalatokat továbbadni?

- Két kérdés, két válasz. Igen, volt értelme 3 évig Amerikában élni. Talajt fogtunk a nyugati közösségben. Ma hét katonacsalád él és dolgozik kint Norfolk­ban, méltóan képviselve hazánkat, sok tapasztalatot gyűjtve. A másik kérdésre válaszolva, nem egészen úgy sikerült a saját tapasztalataimat átadni, ahogy én szerettem volna. De már csak ilyenek vagyunk mi itt a földön járók: maximalisták. Remélem, mostani utódaimnak ez  ma jobban fog sikerülni. Mindenesetre itt ez a könyv, és az abban leírtak megmaradnak akár nagyképűen fogalmazva - az utókornak is.

- Foglalkozik az amerikai átlagember a NATO fontosságával? Mennyire „hétköznapi ember” az amerikai katona?

- Ez ugyanúgy van, mint szerte a világon, így nálunk is. Van egy réteg, amelyik jobban érintett, felkészültebb a világ ügyei iránt. Az tud a NATO-ról. Sokan, és bizonyára van ilyen magyar is, akit nem érdekelnek ezek a dolgok. Hogy mennyire hétköznapi ember az amerikai katona? Normális, „egyenruhás polgár”. Nekem személy szerint kitűnő tapasztalataim vannak ezen a téren. Az Irakban elkövetett szörnyűségek, ha Abu Ghraibra gondolunk csak egy szűk, primitív kisebbségre értendők. Ilyenek pedig a világ minden hadseregében előfordulhatnak. 

- Mondana néhány gondolatot a logisztikai munka és az összekötői tevékenység lényegéről?

- Talán meglepő lesz, de mind azt, amit korábban tanultam, még a Szovjetunió hadtáp akadémiáján is, kiválóan tudtam hasznosítani. De ez talán nem meglepő, ha belegondolunk, hogy az embereket a világ minden hadseregében kell etetni, ruházni, egyik helyről a másikra elszállítani... Az pedig, hogy évtizedekkel korábban már volt alkalmam nemzetközi környezetben megfordulnom, különösen az előnyömre vált. Az összekötői funkció a magyar vezérkar és a NATO főparancsnokság közötti tevékenységet illeti. Nos, ez az összeköttetés mintha onnan, ide kicsit jobban működött volna. De talán ez is volt igazán a kezdeti célkitűzés. 

- Mennyire sikerült különválasztani a magánéletét a hivatástól, mennyire sikerült ez itthon illetve külföldi tartózkodásai esetén?

- A felkészülés időszakában egy diplomata úgy tanított minket, hogy a külszolgálat a határ átlépésének pillanatában kezdődik, és a hazatérés percében fejeződik be. Mindig ehhez igyekeztem tartani magamat. Szerencsém, hogy embert próbáló külföldi, de itthoni munkáim során is egy nagyszerű társ, a feleségem állt mellettem. Nélküle nem lehettem volna sikeres. Persze, azért jutott idő a magánprogramokra is. Szabadságaim alatt sikerült elég tisztességesen bejárnom Amerikát. Erről is igyekeztem a könyvemben beszámolni. 

- Hivatás, vagy szerelem az Ön számára ez a pálya?

- Azt hiszem a kettőt nem lehet, nem szabad elválasztani egymástól. Így vagyok ezzel én is. Több, mint három éve, a legfelső korhatár elérésével nyugállományba vonultam, de sokrétű tevékenységemben ma is az ország védelmével foglalkozom. És szeretném mindaddig folytatni, ameddig úgy érzem - szükség van rám.

- Ön, mint katona ember, biztonságban látja Magyarországot a NATO berkeiben?

- Egy katona soha nem érezheti teljes biztonságban azt amit véd. Így vagyok ezzel én is. Sajnos, sokan mindig a múlt konfliktusaira koncentrálnak és azokra készülnek. Nekünk a jelen, de még inkább a jövő kihívásaira kell felkészülnünk. Nos, ebben látok elégtelenségeket.

- Mit üzen a pályakezdő fiataloknak?

- Legyenek jó hazafiak. Azt hiszem, ebben a faluközösségben nem kell nagyon senkit sem bíztatni. Pár hete a kulturális találkozón torokszorító volt, ahogy falutársaink, szomszéd községekből valók magyarul, németül, szlovákul tettek bizonyságot magyarságukról. Valahogy így kerek nekünk magyaroknak a világ. Őrizzük múltunkat, de közben éljük, gyarapítjuk mai életünket.

- Miért választotta a Bakonyt második otthonául?

- A véletlen, másik nagy szenvedélyem - a vadászat sodort ide lassan negyedszázada. Mára az okok is megváltoztak. Nem csak a vad, de az erdő is kevesebb a környékünkön. Ez nagy baj. Kiszorultam a környék erdőiből. De maradt egy szép házam, ahová időről-időre mindig hazatérek. Sok a kedves jó ismerős, barát, akik úgy érzem elfogadtak-befogadtak. Jól érzem magam itt, és remélem még sokáig élvezhetem a falu közösségét. 

- Köszönöm a riportot.

Simonné R.E